„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.” - Wass Albert

Nem is olyan régen olvastam Wass Albert egyik regényét, amikor szembe jött velem ez a rész és meg kellett állnom. Akárhányszor olvasom is újra, minduntalan meg kell állnom. Ez a pár sor itt a valóságunk. Ez a világunk: telis-tele csalánnal vagy széppel. Ezek után bármit is szeretnék hozzátenni, elmondani erről, egyszerűen nem tudok. Megnémult bennem minden. Kíváncsi vagyok rátok!

(kép forrása: pexels.com)

A hó még foltokban megmaradt

A fák kopáran merednek a napra

A tél nem hagyott még magunkra

Itt van a hidegben s a szélfúvásban.

Néhol egy egy fűszál türelmetlen

Várja a márciust elkeseredve

Hideg van még, aludj lelkem

A nap fénye még hideg odafenn.

Ezek a fák most idegenek magamon

Nem azok a régi nyárak ott a parton

Elvitte a víz őket, elhozott a Duna

Hegyek közé dombok közé futva.

De hisz ezek is csak fák itt

Épp úgy zöldek s erősek mind

A szél ugyanúgy fújja őket

S jobbról aztán balra dőlnek.

A dombok oly otthonosak

Bár sosem nőttem rajtuk

Csak a szívem régről hordozza

Vagy a vér az amit kapunk.

Az ég itt is kék ha nem szürke

Ont esőt, havat, burkol ködbe

A felhők beszélnek ugyanúgy

A nap is süt rendre fölötte.

Azt kérdezed mi az otthon

Ház e mely meleget ad folyton

Egy udvar, egy fűzfa, nagy pompa

Az otthon mégis inkább forma.

Nekem ez az ég az, a csillagok

A nap és a hold, a világ

Ott ahol fák vannak s dombok

Otthonom ez a szép nagy világ.

Megint nálad maradt

S elvitted magaddal

Úgy csened el mintha

Az egész semmiség volna

Hazaérve kerestem mindenhol

Aztán tudtam rögvest

Csakis te vihetted távol

És én itt ragadtam nélküle

Elmondanád kérlek

Hogyan néz ki?

Mire kell jobban vigyáznom

Minden egyes elválásnál?

Igazán nem tudom

Hogy mi lehet bennem

De nélküle nem én vagyok

S így egy tettem se teljes

Se a lélegzetvételem

Se a rántás a levesben

Se a lépéseim hossza

De még a hisztim sem

Olyat nem lehet hogy

Elmész s nem viszel magaddal

Így egy megoldás maradt:

Ketten vagyunk teljesek, egészek.

A minap az egyik stratégiával foglalkozó kurzusom kötelező olvasmányait vettem elő, ahol az egyik könyvben rögtön az első pár oldalon leszögezték, hogy a háború a világ természetes és vele járó jelensége. Folytattam tovább az olvasást, azonban a gondolataim minduntalan visszakalandoztak ehhez a részhez. Nem hagyott ez a gondolat nyugodni. Ez tényleg így van? Ezt kezelhetjük bizonyított tényként akkor? Az ember háborúzik. Pont. Ez egy alapigazság, egy tézis, még csak nem is feltételezés. Természetesen, mivel nincs ismert ellenpélda, adott esetben tekinthetjük igaznak az állítást. De valójában attól még provizórikus törvényszerűség kell létezzen ebben a gondolatmenetben? Tehát mivel az ember eddig nem tudott háború nélkül élni, ezért feltételezhetjük azt, hogy nincs is olyan lehetőség, hogy erre rácáfoljunk. Fel sem merül senkiben, hogy lehetne máshogy is? Vagy a hangzatos emberi élet védelméről alkotott szóáradat miről kell, hogy szóljon, ha nem erről? A próbálkozásról egy olyan élet irányában, ahol valóban az élet az első. És nem egy vagy két emberé, hanem mindenkié. A háború pedig gyilkol. Testeket és lelkeket rombol szét és pusztít el. S ha nem ezt szeretnénk elkerülni, akkor miről szól az egész.

Minden kultúrában megvan a tökéletességre való törekvés. Ez a lét értelme: a tökéletesség elérése. És ezt nevezhetjük akárhogy, telhet akármennyi időbe, járhatjuk körbe és körbe vagy egyenesen felfelé, a lényegen nem változtat. Felmerül bennem a kérdés, hogy akkor hogyan lehet, hogy még mindig itt tartunk? Hogy ennyi idő alatt, mióta a Földön élünk, nem sikerült teljesítenünk a kitűzött célt? Még mindig háborúzunk.

Nem volt még elég? Vagy ezt el kell fogadjam csak így? Ilyen egyszerűen? Hogy a világ ilyen és kész? Azok, akik minduntalan gondolkodásra biztatnak és a saját véleményformálásra, most ők azok, akik ezt egy bizonyos keret közé helyezik.

Vajon nem a legjobb példája-e ez a kalitkába zárt madárnak, akinek a kalitkán belül hatalmas mozgástere és korlátlan lehetősége van. Azonban a zárat nem szabad kinyitni. Akkor megszűnne az irányítás. S talán még egy olyan világ is bekövetkezhetne, ahol nincs háború és gyilkolás. Olyan utópisztikus.

Segíts, hogy nevetni tudjak magamon

Segíts, hogy várjam a változást

Segíts, hogy elhiggyem a világot

Segíts, hogy a pillanat legyek.

Legyen öröm az utamban

Legyen teljesség az utamban

Legyen szeretet az utamban

Legyen béke az utamban.

Segíts, hogy adni tudjak

Segíts, hogy segíthessek

Segíts, hogy lássak

Segíts, hogy halljak és érezzek.

Legyen világosság a világban

Legyen kedvesség a világban

Legyen őszinteség a világban

Legyél Te a világban.

Szükségünk van csodákra. Ez a titok. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy ez is része a titoknak. Ha már a csodánál tartunk, mi is az tulajdonképpen? Számomra a csoda mindig valamiféle felsőbbrendűbb és misztikusabb hatalomhoz kötődött, ami túlmutat az emberen. Mivel pusztán az ember önmagában nem tehet csodát. Vagy mégis? Végtére is mindannyian ismerhetünk olyan embereket, akik csodát tesznek másikkal. Koldussal a maradékot odavető pék is csodát tesz. Azonban mi sarkallja a péket arra, hogy ezt tegye? Ha képesek vagyunk csodákat tenni, akkor mi okból és mi célból tesszük azokat. Ami pedig szerintem még fontosabb kérdés, hogy ha képesek vagyunk a csodák művelésére, miért nem tesszük folyton? Az én értelmezésemben a csoda az egy pozitív irányultságú történés. Bátran ki merem jelenteni, hogy ezt feltételezi a közvélemény is, hiszen sosem hallottam még olyan felkiáltást, hogy „de csodás érzés ez a combcsont törés” – mert gondolom nem az, de szerencsére nem vagyok elsődleges forrás ezen a téren. Szóval, ha valami pozitív, az ember természetéből fakadóan vágyik rá. Ugyebár vágyunk a jóra, a szépre, a kényelmesre, a tökéletesre. És amikor csoda történik, ezek valósulnak meg. Hihetjük azt, hogy a csodák valóban csak egy felsőbb irányításra vagy parancsra pottyannak az ölünkbe, én azonban arra gondolok, hogy gyermekkoromban hittem a csodában, hogy az angyalok hoznak nekünk karácsonyfát. Később azonban galád módon bekerültem a beavatottak közé és tudtomra adták, hogy a csoda, amit eddig az angyalok hadműveletének tulajdonítottam, nem más érdeme, mint a szüleimé. Ettől fogva azonban nem kell, hogy véget érjen a „csoda.” Sokkal inkább azt bizonyítja, hogy mi is képesek vagyunk csodákat adni mások életébe. Egyetlen dologra van hozzá szükségünk: szeretetre. És még mielőtt bárki azt hinné, hogy megtagadom bármilyen felsőbb és misztikus hatalom létezését, leszögezném, hogy annak a bizonyos szeretetnek egyetlen forrása van. És ha minden kötél szakad, és ha belegebedünk is, de akkor sem tudunk csodákat tenni mások életébe, még mindig van egy megoldás: légy te magad a csoda!

Lágyan zúdul le az eső

A kövér, ódon falakon

Sirat egy népet és szabadságot

Az ég és mindenki talán.

Vajon odahaza hogyan esik

Hangosan kopogtat, ömlik alá?

Vagy napsütés szórja a fellegeket

És soha nem borul az ég alja már.

Egy szív négy részre van osztva

Enyém mintha el is szakadna

Egy pitvar s kamra itt marad

A többi meg hazáig szalad.

Mikor fog újra sütni a nap?

Lesz-e még nyár, forró hosszú nyár?

Vagy örökké fekete lesz a világ?

Ahol mindenki arctalan arccal jár?

Vajon mi történhetett Istennel?

Elaludta talán és ez csak egy rémálom

Vagy furcsa jóslatok jönnek ránk

Éhség, pusztítás és tűzhalál.

De az embert nem lehet megölni

A rabság az igazi halál

Nincs új ma sem a nap alatt

A történet körbe-körbe jár.

Meddig kell mászni még a hegyre

Ha minden távoli a ködbe vész

Fog-e még hívni engem az élet

Ha testem és lelkem már tettre kész?

Lassan kúszó rettenet

Halkan lopódzó rettegés

Hidegrázásban berzenget

Felháborító fenyegetés

Titokban öleli át szememet

Benövi szívem a gyökere

Kényelemmel kecsegtet

Van kérdés s nincs rá felelet

Hiába űzöm mint a vadat

Elfolyik két kezem között

Végighömpölyög szívemen szabdal

Szétkúszik kézen lábon bőrön

Mintha kötél táncolna bennem

Csomós lett a gyomrom

Örvénylik testemben tekereg

Nem szabad annyiban hagynom

Örökké legyőzve létezni

Legnagyobb rabság életben

Szabadságot vágyni, éhezni

S harcolni kell végtelen.

Suhogó nád a szellőtől hajladozva

Körbevesz a tücsökciripelés

Lámpa körül rajzó szúnyogcsalád

A halak pedig a tóban ficánkolnak

Felettünk halvány csillagfény

Az ég derekán sajgó vöröslés

Távoli életek apró jelvényei

Kicsit meleg az éj ma még

A dallamok mintha távolodnának

A bor is egyre csak hidegebb

A medencék vize is lassan kihűl

A forró napfény is langymeleg mára

Lassú ébredéseket felvált

A hideg kövön való sietés

Forró zuhanyok egy hűvös estén

Minden amit az évszak kíván

Almáspite és kora esti beszélgetések

Fahéj parfüm és forró gesztenye

Ölelések a pokrócok alatt

Forró levesek s hosszú benti sütések

Halk fohászok az enyhe időért

Pislákoló gyertyaláng az ablakban

Elővesszük a melegebb kabátot

S előre adunk hálát a jövőért.

Tudod miért süt a nap még mindig?

Mert van még remény a világunk számára.

Csak meg kell tanulnunk szeretni

Egymást, hogy ne legyünk egymás kárára.

Tudod miért van nyitva a szemed?

Hogy lásd a világod olyannak amilyen

Ne szórj csillámot és ködöt magad elé

Tedd azt ami az enyém s ami a tied.

Tudod miért jó reggel csak úgy ülni?

Csendben a tornácon a természet hangjával

A város zajával csak érzed az életet

A levegőt a napot a vizet minden mozdulásával.

Tudod miért nyílnak még mindig a virágok?

Mert a világ köröttünk még nem romlott meg

Mi magunk veszünk tova a mélységekbe

Ám a virág nyílni fog ma és holnap örökre.

Tudod miért kapsz újra s újra kegyelmet?

Mert te senki fölött sem ítélhetsz

Nincs jogod élethez-halálhoz, jóhoz-rosszhoz

Csak élni van jogod, jól, boldogan élhetsz.