Azon a délutánon mind a terembe sereglettek. Egész álló nap erre az eseményre készültek. Mindannyian a leghófehérebb ruhájukat öltötték magukra, megfésülték rakoncátlan fürtjeiket és igyekeztek a lehető legjobban kimutatni izgatottságukat. Végülis ritkán van ilyen kivételes alkalom, amikor mindannyian egybegyűlnek és ekkora ünnepet csapnak. Amint megkondultak a harangocskák, szárnyaltak is, és máris elözönlötték a termet. Az árkádos folyosókat mindenhol betöltötték a hajak, selymek, tollak. Mindenhonnan szárnyak suhogása hallatszott és akkora volt a zsibongás, hogy még a földön is hallhatták az emberek. A palota telis-tele lett angyalokkal, mindenki eljött a neves napra, senki nem volt, aki ne lett volna ott és ne akarta volna látni a közelgő csodát. Azon a délutánon ugyanis angyal született. Ez egy hatalmas eseménynek számít, amikor új családtag érkezik, és mindenki elsőként szerette volna megpillantani majd a csodás kis lényt. Az izgatott pusmogások, suttogások, visszafojtott lélegzetekké csendesedtek és az angyali sereg várt. Mindannyian a fehér kapu felé fordulva vártak. Várták, hogy majd egyszer csak nyílik a kapu és akkor majd meglátják. Pisszenésnyi zaj sem hallatszott már a hatalmas csarnokban, és akkor pont abban a pillanatban, amelyet már annyira vártak mindnyájan, akkor kitárult a díszes ajtó és ragyogó fény töltötte be a hely minden egyes kis szegletét. A hatalmas angyalok ámulattól csillámló szemekkel figyelték az apró kis lényt, amint kilép a fényből és elkápráztat ragyogásával minden jelen lévőt. A kis angyal gyönyörű szép volt. Hullámos szőke haja szállt kis glóriás feje körül, pihés szárnyacskái meg-megrezdültek a sokadalom láttán. Fénylő pillantását körbehordozta a csarnokon és mosolyogva figyelte a ránevető hatalmas angyalokat. Akkor az első sorokból egy káprázatos angyal lépett oda hozzá, és megkérdezte tőle, hogy ki ő és miért jött hozzájuk. A kis angyal azt felelte, hogy az ő neve Mirum és azért jött, hogy valóra váltsa az álmokat.
Azokban a napokban Kamilla sokat sírdogált. Nem értette, mi a baj vele, hogy neki miért nem megy olyan egyszerűen az egész, mint a többieknek. Úgy érezte, ő sosem lesz olyan ügyes, mint ők, ő sosem fog bekerülni az iskolába. Hiszen nemhogy egy tökéletes piruettet nem tud bemutatni, de még a spiccén sem tud rendesen megállni! Kamilla magába roskadva üldögélt a balettrúd mellett és arra gondolt, hogy belőle sosem lesz balerina. Sokszor hallotta már, hogy ha sokat gyakorol, majd pótolja azt, amihez nincs akkora tehetsége, de már ez sem segített neki. A lábfeje hólyagos volt a reggeltől estig tartó gyakorlástól, az egész teste izomláztól égett minden táncóra után, de mégsem sikerült úgy táncolnia, ahogy szeretett volna. Tudta, hogy így esélye sincs bekerülni a balett iskolába, ahol nagyon szigorú tanárok felvételiztetik a jelentkezőket.
Mirum csendesen álldogált a szoba sarkában és nagyon sajnálta a sírdogáló kislányt. Azon töprengett, hogyan tudna neki segíteni. Ám ő is tanácstalannak érezte magát és nem igazán tudta, mi tévő legyen. Kamilla volt az első küldetése, ő az, akinek valahogyan valóra kell váltania az álmát. Csak még ő sem tudta hogyan fogjon hozzá. Legszívesebben odament volna megölelgetni a kontyos hajú gyermekfejet, hogy letörölje a könnyeket, amelyeket azok a szép kis barna szemek ontottak magukból. Mirum azonban tudta, hogy láthatatlannak kell maradnia és nem fedheti fel magát.
Nemsokára Kamilla édesanyja érkezett a szobába, aki meglátva síró kislányát mellétérdelt, és letörölte könnyeit, gyerekét pedig magához húzva csitította.
- Ne félj, egyszer még nagy táncosnő leszel! – súgta a fülébe, majd segített neki talpra állni és vacsorázni hívta őt a konyhába.
Miután Kamillát betakarta édesanyja az ágyában és homlokára csókot adva szép álmokat kívánt neki, Mirum úgy gondolta, itt az ideje, hogy egy kicsit ő is pihenjen. Már éppen kiosont volna a szobából, amikor ügyetlenségében aprókat verdeső szárnyaival feldöntötte a Kamilla íróasztalára tornyozott könyvkupacot. Persze a könyvek nagy robajjal zuhantak a földre és Mirum nem volt elég gyors, hogy megállítsa a lavinát. Kamilla félálomban fészkelődött az ágyában és résnyire nyitotta egyik szemét.
Azt hitte, az álmosságtól káprázik a szeme. Hiszen délelőtt iskolában volt, aztán egész délután gyakorolt és táncolt. Nagyon elfáradt estére. Ám ahogy egyre éberebb lett, egyre biztosabb lett benne, hogy nem káprázik a szeme és valaki van a szobájában. A félhomályban mindössze halovány derengést látott és egy gyönyörűséges alak bontakozott ki előtte. Kamilla nem félt, hiszen még sosem látott ehhez fogható szépséget.
A párnától összekócolódott tincseit kisöpörte az arcából és felült az ágyában. Mirum ekkor már tudta, hogy nagy bajban van. Lelepleződött. Kamilla látja őt, a gyerekek előtt amúgy is nagyon nehéz az álcázás, mert a gyerekek szeme még nem szokott hozzá a káprázathoz, ők átlátnak rajta. Mirum ekkor a kislány felé fordult.
- Aludj, Kamilla! Nincs semmi baj.
Álomport hintett a kislány felé, aki visszafeküdt pihe párnájára és újra álomra hajtotta fejét. Mirum tudta, hogy a kislány emlékezni fog rá, és tudni fogja, hogy nem csak álom volt csupán, amit látott. De talán ennyiből nem lesz baj. Kiosont a szobából és azon gondolkodott, hogy miként tudja valóra váltani Kamilla álmát, hogy a lány bekerüljön a balettiskolába és egy napon igazi balerina lehessen belőle!
Másnap, míg a kislány nyomában járt, végig ezen morfondírozott, majd amikor Kamilla betért az iskolába és a balett óráján volt, Mirum nagyon figyelt. Megtanult minden egyes mozdulatot tökéletesen, ahogy a balettmester tanította. Mirum angyal volt, ezért nagyon könnyen elsajátította a táncmozdulatokat, sőt még tetszettek is neki. Rövidesen aztán Kamillához ment, egészen közel állt hozzá és láthatatlanságában maradva együtt mozogva a kislánnyal, segített neki az egyes gyakorlatoknál. Javította a hibáit és emelte őt, amikor csak kellett. Végig ott állt mellette, mögötte és körülötte.
Kamilla nem is értette mi történik vele, hiszen még sosem volt ilyen ügyes az órákon. A balettmester is felfigyelt erre, sőt még dicséretben is részesítette őt egy elismerő biccentés kíséretében. Kamillának még a spicce is tökéletes volt és úgy állt lábujjhegyen, mint még soha. Könnyűnek és légiesnek érezte magát. Azt érezte, ma bármire képes. Mirum közben vagy százszor emelte fel Kamillát és már komolyan fáradni kezdett, de tudta, hogy a kislány majd kicsattan a boldogságtól és örömmel segített neki egész délután.
Aztán nem csak azon a délután, hanem minden délután. Kamilla és Mirum napjai így teltek, sok-sok gyakorlással és a sikerek okozta örömmel. Mirumot nagyon boldoggá tette Kamilla minden egyes ragyogó mosolya, amely mintha beragyogta volna a szobát. Igaz, ő minden egyes nap elfáradva lógatta pihés szárnyacskáit, mert kifáradt a kislánnyal való gyakorlásban. Ám nem is kellett neki olyan sokáig erőlködnie. Pár hét elteltével Kamilla már olyan ügyes volt, mint a többiek. Nem maradt le semmiben sem tőlük és sokkal bátrabb volt, amikor a vizsgán a felvételiztető tanárok előtt kellett bemutatnia tudását. Mirum pedig a terem sarkából figyelte őt. Nagyon izgult Kamilláért, bízott benne, hogy jó munkát végzett és nem fog csalódást okozni a terve. Kamilla azonban minden nehézség nélkül hajtotta végre a gyakorlatokat. Mirumra nem volt többé szükség. Kamilla álma valóra vált. Innentől kezdve már csak tovább kell mennie és új álmokat találnia.
Nagy volt a boldogság odahaza, amikor egy nagyon hivatalos levél érkezett a postaládába, méghozzá a balettiskola pecsétjével ellátva. Kamilla alig várta, hogy édesanyja segítsen neki kibontani a levelet és elolvashassák, mi áll benne. Anya és lánya könnyekben tört ki, amikor megtudták, hogy Kamilla felvételt nyert az iskolába. Úgy érezték, igazi csoda történt.
Azon az estén Mirum csendesen figyelte, ahogy édesanyja betakargatja a fülig mosolygó Kamillát, behajtja az ajtót és magára hagyja a lányt. Mirum megnyugvást és teljességet érzett. Kamilla pedig büszke volt és olyan izgatott, hogy nem jött álom a szemére. Amint Mirum óvatosan igyekezett még egyszer utoljára kiosonni a szobából, természetes újfent megbotlott valamiben.
A manóba! Ezt az osonást még gyakorolnom kell! – gondolta, amikor meglátta, hogy Kamilla az éj leple alatt megint átlátott az álcáján és felismerve őt, gyönyörű barna szemeit meresztette rá.
- Te igazi vagy? – kérdezte suttogva az angyalt bámulva. Még a szája is tátva maradt! Mirum tudta, hogy a kislány választ vár tőle. – mosolygott kedvesen.
- Te vagy az őrangyalom? – faggatta őt Kamilla csodálkozva.
Mirum kissé oldalra biccentette a fejét, úgy figyelte a csöppnyi kislányt, amint nagyobb felfedezéseket tesz egy pillanat alatt, mint amennyit száz felnőtt ember összevetve.
- Nem egészen. – felelte Mirum – Mondjuk úgy, hogy én az egyik vagyok.
- Melyik? – kérdezte Kamilla.
- Az, aki segít valóra váltani az álmodat.
Kamilla, ha ez lehetséges, még tágabbra nyitotta szemecskéit.
- Te voltál az? Te segítettél nekem, igaz? – szinte látszott, ahogy a kislány agyacskájában forognak a fogaskerekek és helyére teszi a történet összes szálát – Neked köszönhetem, hogy bejutottam az iskolába!
Mirum kissé meglepődött a szembesítés hallatán, de végül elismerte szerényen a tettét. Szégyenlősen összehúzta szárnyacskáit és igyekezett nem szólni többet. Ám közben nagyon megszerette Kamillát és fájt neki a búcsú.
- Most már mennem kell. – integetett kedvesen – Innen már egyedül is menni fog neked!
Kamilla kissé megrémült.
- Nem mehetsz most el! – szólt rá az angyalra – Mi lesz velem nélküled? Egyedül nem vagyok jó táncos!
- Dehogynem! Hiszen mindent egyedül tudsz már! Ne félj, ügyes leszel!
- Nem maradhatsz velem? – szegezte rá könyörgő tekintetét a kislány az angyalra.
- Sajnos most tovább kell állnom. De nem maradsz egyedül. Valaki mindig vigyáz rád!
Kamilla ekkor kissé megnyugodni látszott és még egy utolsó kérdéssel merészkedett elő:
- Látjuk még egymást valaha?
Mirum elmosolyodott. Közelebb lépett a kislányhoz, akinek az álma valóra vált és betakargatta őt. Közben pedig így szólt:
- Biztosan! Találj egy új álmot, és én veled leszek!
Mire kimondta az utolsó szót, Kamilla is álomba szenderült és Mirum útnak indulhatott. Sok álom vár még megvalósításra.
