Az első nyári éjszaka volt abban az évben. A levegőben már érezni lehetett a meleg esték reménységét. Mintha az a langyos illat előre tudná, hogy ez valaminek a kezdete. Valami olyannak a kezdete, ami sokkal erősebb, komolyabb és vadabb nála. Hiszen még csak április van. Maholnap már május, de még csak áprilisi a levegő. Reggeli dérrel és hajnalban a meleg ágyból kikelve az embernek még feláll a szőr a karján a hűs levegő simogatásától. Az volt tehát az első este, amikor tudta, hogy idén is lesz nyár. Nagyon szerette a nyarat. Szerette a meleget, a hőséget, a napfényt, a vizet, a pancsolást, az izzadást, a szabadság délibábját, a fényeket, amelyek sosem hunynak ki. Viszont azt senki sem tudta, hogy igazán az illatáért szereti a nyarat. Azért az illatért, amit csak sötétben lehet érezni. Csak sötétben és csak nyáron. Amikor az ajtó elől elhúzta a fátyolfüggönyt és kilépett az erkélyre, akkor felnézett az égre, a hold halovány fénye még éppen csak hajazni látszott a nyári éjszakákéra, de már ott volt és várt. Várt a nyárra, a csillagok társaságára, a sok éjszakai szerelmes sétára. Amint kilépett és látta azt a várakozó holdat, hirtelen megérezte. Tüdeje telítődött azzal a bódító illattal, amivel csak a nyár előestéje tud előállítani. Szenzációs volt. Hosszú idő után először érzett valami halovány bizsergető érzést, a reményt. Lesz még nyár. Talán nincs is már olyan messze. Csak egy kicsit kell még kitartani és újra lehet fürödni a napsugarak és a csendes éjszakai forróságtól kavargó arany levegőben. Újra lélegzethez lehet majd jutni. És talán újra megdobban majd a szíve.