Az utóbbi években nem kevesebb, mint hét füzetet írtam tele a gondolataimmal, érzéseimmel, emlékeimmel. Igen, valóban naplót írtam, bár a legelső napló legelső oldalán kereken leszögeztem, hogy ez nem napló lesz, mert azt már sokszor elkezdtem, de mindig abbahagytam. Szóval az írás teljesen véletlenül lett az életem része és nagyon sokáig nem is tudatosítottam, mekkora hatással van ez rám. Úgy gondolom, hogy a verseken és kisesszéken keresztül igen jól meg lehet ismerni valakit, éppen ezért sok ember számára lehetek nyitott könyv a megosztott tartalmaim alapján, azonban ez most nem egy művészi jellegű írás. Csak úgy ki akarnak jönni belőlem a szavak, és ha valamit az évek alatt megtanultam az az, hogy ha egy szó ki akar jönni, akkor le kell írni.

Szóval én csak ártatlanul rakodtam a fiókban és a szemtelenül hanyag módon behajigált füzetek között. Megtaláltam az elsőt, amelyik a legnagyobb, legvastagabb és legcsúnyább. Meg is jegyeztem az első oldalak egyikén, hogy határozottan nem tetszik a füzet külleme, de hát, aki írni akar, az ne válogasson. Végülis igazam volt már akkor is.

Persze elkövettem azt a hibát, hogy kinyitottam a füzetet és lapozni kezdtem és ezáltal kénytelen voltam szembesülni 14 éves mivoltommal. Komolyan mondom, Harry Pottert se rázhatta meg ennél jobban Tom Denem naplója. Így pár év távlatából, jó, mondjuk csak ki, hogy igen, az bizony hét év! Szóval hét év távlatából könnyű lenne akármilyen diagnózist felállítani az akkori önmagamról. Hihetetlen, hogy mennyit képes változni az ember! Hogy mennyire felnövünk gondolkodásmódban, természetben, úgy a világhoz. Másrészt viszont ugyanazzal küzdünk most is, mint a legelején. Én legalábbis.

Hogy mi mindent találtam? Barátokat, csalódásokat, régi szerelmeket, új szerelmeket, bánatokat és örömöket, listákat (mert az amúgy nagyon fontos és be kell valljam, azóta se nőttem ki). Igazából nem fogom végigolvasni őket. Ez a pár oldal elég is volt ahhoz, hogy ne akarjak újra átélni mindent. Bár megtanultam, igen, itt is beismerés következik: szóval még mindig tanulom elfogadni azt, hogy milyen voltam és milyen vagyok most. Vannak olyan tulajdonságaim, amelyek nagyon örülök, hogy a múltba vesztek, de igazán nem értem hova tűnt az a tűz belőlem, ami kiperzselt engem minden reggel fél hatkor az ágyból, hogy iskola előtt futni menjek? Miért és hova tűnt el? Követelem vissza!

Viccet félretéve tulajdonképpen most tudatosult bennem, hogy nekem a naplóírás egy nagyon fontos része volt az életemnek. Most tudatosítottam, amikor idén úgy döntöttem, hogy hosszú évek után abbahagyom. Milyen indokokat adtam magamnak? Mert nincs rá elég időm természetesen, luxusnak éreztem az időt arra szánni, hogy beszélgetéseket folytassak azzal a személlyel, akit a legjobban kellene ismernem és rajta keresztül magammal. Most látom igazán, hogy nekem ez volt az énidő. Arcpakolás és iszapfürdőzés helyett én az írást választottam és hoztam egy döntést. Nem tudom még, újrakezdem-e a naplóírást, de van egy olyan előérzetem, hogy megint egy olyan füzetbe fogok elkezdeni írni nem-naplót, amelyik nem is tetszik majd annyira, csak az lesz kéznél. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kell találni azt a kis mozzanatot, amelyben teljesen el tud merülni pár pillanatra. Erre szerintem mindenkinek szüksége van és ez a legváltozatosabb formában tud a felszínre bukkanni, úgy hogy jó keresgélést kívánok mindenkinek.

Ja, és kérlek, szóljatok, ha van egy üres füzetetek otthon. Én nem találtam.