Behunyt szemmel látom,

A hulló falevelek

Festik be a távolt

S a nyár lepereg.

Lelkem parazsa

Nem izzik már,

Halkan rí panasza,

Nincs több vigasztalás.

Leégett hamvait

Széjjel fújja a szél,

Mint falevelek halmai

Szállnak szerteszét.

A világ szétesik,

Üvegszilánk és faforgács,

Darabokra hullik

Minden kézfogás.

A szétfújt színeken

Az ima sem segít.

Mint utolsó leheletén,

Messze elrepít.

Megremeg a föld is

Csak te állsz ott,

Széles támasz, ki letörli

Könnyeimet arcomon.

Fogd kezem tovább,

Valós rémálmomat

Törjed szét rommá

S adj csókot homlokomra.