A férfi nem is értette, mit keres még ott. Nem erről volt szó. Úgy volt, csak pár napig tart az egész. Most mégis ott ül, és a hullámokat bámulja. Egy hete még azt hitte, ekkor már rég otthon lesz, és kedves karosszékéből fogja hallgatni barátai ostoba és semmitmondó fecsegését az előző nap híreiről. Vagy Robert újabb rendőrségi túlkapását a kis csehóban, ahol esténként meg-megiszogattak egy-egy pohár savanyú bort, közben olyan magasröptű gondolatokat juttattak kifejezésre, mint a bálnavadászat legalizálásáról alkotott véleményük vagy a cigarettapapír minőségének egyre botrányosabb romlása.

Egy hete még eszébe se jutott volna, hogy most itt fog ülni a parton és a tenger iszonytató hullámait csodálhatja majd a délutáni enyhülő nap fényében. Mégis ott volt. Tétlennek érezte magát. Úgy volt, csak két nap, és mehet is haza. Ha ezt tudja akkor, biztosan nemet mondd az utazásra és inkább az odahaza jól bebiztosított kényelmét választja. Húsz éve ki sem mozdult a városkából, ahol dolgozott. Utoljára még a szüleivel volt vakációzni fiatalkorában. Valójában most sem értette, mit keres még mindig ezen a helyen. Otthon kéne lennie.

A part nem volt hosszú, inkább kissé szélesebb öböl volt, a víz pedig jócskán felcsapott a part menti sziklákon. Micsoda dühös volt a tenger. Haragját egyre csak zúdította a naptól hevített sziklák oldalára. Fehér habjai mintha sóval szórták volna be a fényeket.

A nyaralók még jócskán élvezték a nap melegét. A kisgyermekek főtt kukoricától ragacsos kézzel nyúltak szüleik felé. Az uzsonnázók jó étvágya átragadt az emberekre, akiknek haját már kiszívta a nap. A délutáni szunyókálók még átfordultak másik oldalukra a napernyők nyújtotta kis árnyékban. Ahogy a férfi elnézte őket, csak akkor tudatosította, hogy csak ő van egyedül. Család nélkül, barátok, kollégák nélkül, egymagában ült a parton.

Úgy tíz lépésre tőle, egy párra lett figyelmes. Fiatalok voltak, úgy talán vele egyidősek lehettek. Mégis, mintha jobban csillogott volna a szemük. A férfi azonban ezt a körülöttük sziporkázó napfénynek tudta be. A nő, aki éppen beszélt, törökülésben ült a kis pléden, amelyen ketten osztoztak és próbálta kipréselni a naptejes tubus tartalmának utolsó cseppjeit is, hogy barnuló vállaira kenje. A férfi mindaddig csak felszínesen figyelte az elé táruló jelenetet, mígnem rájött, hogy nem is hallja, mit mond a lány. Pedig az ott ült a közelében. Arra gondolt, biztosan olyan hangos a tenger, hogy elnyeli a lány hangját, de aztán elhessegette ezt a feltevést, hiszen nagyon jól tudta, hogy ebből a távolságból neki hallania kellene, miről magyaráz fejcsóválva a nő. A férfi tovább figyelte őt és a mellette ülő férfit, aki csak csendben figyelte párját. A nő szája továbbra is mozgott, de hangja nem ért el a figyelő férfihez. Aztán a férfi, a nő párja, ő vette át a szót. Ugyanúgy csak a szája mozgott. Aztán a kezével tett egy mozdulatot, amelyből a férfi rögvest rájött, hogy a férfi és a nő siketek. És felesleges hangosan beszélniük, amikor egymás szájáról olvassák a szavakat. Legalábbis a férfi, mert úgy tűnt, a nőnek szüksége van a jelnyelves magyarázatra is.

Tehát siketek – állapította meg magában, újra, mintha némi megerősítést várt volna saját magától. A nő akkor egyre nagyobb vehemenciával válaszolt párjának. Annyira hadonászott a kezével, hogy a férfi már azt leste, mikor üti meg véletlenül a másik arcát. Ám akár mekkora lelkesedéssel is viseltetett a nő, egy hang sem hagyta el a száját, amellyel szüntelenül artikulált.

A férfi tovább figyelte a jelenetet és közben arra gondolt, hogy vajon hogyan működik ez az egész. Hogyan működik így az élet? Ő maga sosem tapasztalt még ehhez hasonlót, és környezetében sem élt senki, akit erről kérdezhetett volna korábban. Azt látja, hogy a nő és férfi között semmiféle kommunikációs zavar nincs. De milyen lehet ez vajon a világ felé? Vajon milyen lehetett így felnőni, ha így kellett felnőniük? Gyerekként másnak lenni mint a többiek. Biztosan kihat a személyiség fejlődésére némileg. A férfi és a nő mégis egymásra találtak és most lerí róluk, hogy szeretik egymást. Látszik abból, ahogy egymásra néznek, ahogy egymás mellett ülnek. Abban, ahogy egymásra figyelnek, és ahogy egymáshoz érnek. Szavak nélkül szeretik egymást, és szavak nélkül beszélgetnek. Értik egymást minden rezdülésből, minden pillantásból. Talán ez egy másfajta érzékelése a másik embernek. Nem pusztán a kiadott hangra figyelsz. Nem, azt meg sem hallod. Ez egy mélyebb megértése a másiknak. Zsigeri érzés, amire nagyon fel kell hangolni az idegszálakat. A férfi felocsúdott és arra gondolt, hogy ez egy magasabb rendű egymásra figyelés. Talán most már egy kicsit irigy is volt rájuk. Tudatosult benne, milyen sok dologban támaszkodhat a hallására, meg aztán úgy általánosságban véve az érzékszerveire. Hiszen csak azokra támaszkodva élte az életét!

A férfi arra gondolt, ő biztosan nem bírna ki egy ilyen életet. Nem hallani egy életen át egyszerűen olyan dolog, amit a legtöbb ember számításba se vesz. Ő maga pedig azt latolgatta, hogyan élne túl egy ekkora tragédiát. Az első gondolata az volt, hogy sehogy, de aztán ahogy elnézte a nőt és a férfit, amint azok szavak nélkül is beszélnek, és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben, azt gondolta, csak együtt lehet ezzel élni valahogy. Figyelte a férfi és a nő mindenki más számára láthatatlan kommunikációjának jeleit. A pillantásokat, amelyekből ők értették egymást, a lágy érintések, amelyek jelentéssel bírtak. Egy idő után a férfi elkezdte csodálni őket. Az életükről sugárzott az egymásra való száz százalékos ráhangolódás. Igen. Ez a jó szó rá! Ráhangolódás. És ez annyira mély és tudatalatti, hogy egy idő után ösztönné válik.

Abból, ahogy a nő a sajátjai után a férfi vállait krémezte, lerítt az a fajta gyengédség, amellyel csak nők bírhatnak. És a törődés. Abból pedig, ahogy közösen pakolásztak maguk körül, sütött róluk a szeretet egysége és az együttműködés. Ráhangolódás. Igen! Hang nélkül is lehet. Az az állandó figyelem, amivel körülvették egymást, lenyűgözte a férfit. Itt nem voltak hátulról odavetett félszavak. Nem. Egymásra kellett nézniük. Ők tényleg látták egymást. Látták egymás gondolatait, érzéseit. Nem hallották a másik sóhajtását vagy gunyoros ciccegését, az ajtócsapódást vagy a horkolást. De láttak. Látták egymás kezét, arcát, testét. Szavak nélküli szavak. Ők így beszélgettek. Kézzel, testtel, szemekkel.

A férfi arra figyelt, őt magát mennyi féle hang veszi most körül. A pár, a férfi és a nő, nem hallja a rovarok ciripelését, a szél zúgását, a közeli országúton elhaladó autókat, a gyermekek sikoltását, a hullámzó tenger zaját. Számukra csend van. Egész életen át tartó csend. Pedig mennyi szépséget rejt magában a hullámzörej! A férfi azt gondolta, milyen más leélni csendben egy életet. Az élet érzékelése nagyon különleges dolog.

Akkor a férfi megértette. Már értette, mit keres ott. Azért kellett ott maradnia, hogy ezt lássa. Hogy ezt átélje. És tudta, most már tudta, mit kell tennie. Siket lesz. Csendet hoz az életébe, hogy ő is lásson. Igazán lásson! Lássa a világot. Ne csak nézze. A férfi akkor megfordult mag mögött hagyva a siket párt és a többi strandolót, a sziklákat és a zubogó tengert. Megfordult és hazament. Végre hazament.